20 perc alatt elkészíthető, egy hosszú munkanap után ideális választás.

 "35 éves lettem én,
meglepetés-e sütemény,
egye - vigye. "

Újabb tésztás próbálkozás ismételten olyan dolgokból, amiket épp a hűtőben és a kamrában találtam. De azt kell mondanom, a végeredmény meglepően finomra sikeredett, a zöldbab és a karfiol nagyon jól összemelegedett a sajtos besamellel, remekül kiegészítik egymást.

A sütőtök krémlevest, mint mindent, ezer féle képen lehet készíteni, a magam részéről én ezt az édes, krémes, lágy ízű, nagyon egyszerű, letisztult módját kedvelem. Ez a leves nálunk az ősz csalhatatlan jele, amint hidegre, esősre fordul az idő, biztosan előkerül egy szép, nagy sütőtök, ami a fazékban végzi.

 Két okból szeretem a túrótortákat: egyrészt lelkiismeret furdalás nélkül tudok belőle Rozinak adni, másrész ez az egyetlen süti, amivel kapcsolatban nem vizionálok már evés közben szeletenként plusz 10-15 kilókról.  Pedig valljuk be, ezek sem nevezhetőek diétás édességnek.  Most valami olyasmit kerestem, ami hasonlít a Túró Rudira, Rozi ugyanis imádja, úgyhogy megpróbáltam kiváltani valami házi megoldással. Ez annyira jól sikerült, hogy az utóbbi időben nem is nagyon vettem már neki bolti édességet (főleg, hogy a Kinder tejszelet problémát is megoldottam házilag). Ez a torta maga a mennyország, a lágy, tejszínes túrókrémet a roppanós csokival a tetején alul a kakaós piskóta fanyarsága ellensúlyozza. Egyszerűen nem lehet belőle eleget készíteni.

Tavaly nyáron, a kánikula elől menekülve beledugtam a fejem a hűtőbe. Míg kerestem a sört vizet, megakadt a szemem a sarokban bujkáló fél kiló túrón. Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy összeszedjek mindent, ami hidegen ehető, és egymásra rakjam őket.

Íme, a bibitorta. Az öcsém (aki testvérek közt is 190 centi és 110 kiló) szerencsésen összetörte magát, és a bibijére " ...valami csokisat... nem-nem, valami lekvárosat... nem inkább csokisat...." kért.  Hát kapott csokisat és lekvárosat is, és örömmel jelentem, hogy a bibi is szépen gyógyul. A ribizlilekvár anyu műve, erről pár poszttal később készülök majd ódákat zengeni.

Sokáig keresgéltem, milyen is legyen, végül biztosra mentem: a csokit mindenki, a gesztenyét meg Rozi szereti. A marcipán biztos volt, a díszítés miatt (és mert én bármekkora mennyiséget képes vagyok megenni belőle). A végeredmény magáért beszélt: három torta született, az este végére hírmondó sem maradt belőle (bár az egyik, a picike csak arra szolgált, hogy Rozi magára kenhesse, ez maradéktalanul sikerült is).

A sógornőm 27 +/- 5. szülinapjára készült ez a torta. Trüffelkrémet szerettem volna készíteni, de az étcsokis krémmel túl sötét lett volna a süti. Már majdnem lemondtam róla, mikor fejbecsapott az isteni szikra: fehércsoki! Megcsináltam, megkóstoltam, mindett megettem. Úgyhogy nekiálltam még egy adagot készíteni, ebből már jutott a tortára is. A végeredmény valami fenomenális, csak igazi mániákusoknak, iszonyatosan tömény és édes, pont nekem való.