A linzer megint egy olyan süti, ami minden egyes ünnepen, családi összejövetelen megtalálható az asztalunkon. Anyu a mestere (mint minden sütimnek), de merem remélni, hogy lassan én is eljutok oda, hogy ugyan olyan omlós, puha, finom darabok kerüljenek ki a kezeim közül.

 "35 éves lettem én,
meglepetés-e sütemény,
egye - vigye. "

 Két okból szeretem a túrótortákat: egyrészt lelkiismeret furdalás nélkül tudok belőle Rozinak adni, másrész ez az egyetlen süti, amivel kapcsolatban nem vizionálok már evés közben szeletenként plusz 10-15 kilókról.  Pedig valljuk be, ezek sem nevezhetőek diétás édességnek.  Most valami olyasmit kerestem, ami hasonlít a Túró Rudira, Rozi ugyanis imádja, úgyhogy megpróbáltam kiváltani valami házi megoldással. Ez annyira jól sikerült, hogy az utóbbi időben nem is nagyon vettem már neki bolti édességet (főleg, hogy a Kinder tejszelet problémát is megoldottam házilag). Ez a torta maga a mennyország, a lágy, tejszínes túrókrémet a roppanós csokival a tetején alul a kakaós piskóta fanyarsága ellensúlyozza. Egyszerűen nem lehet belőle eleget készíteni.

Íme, a bibitorta. Az öcsém (aki testvérek közt is 190 centi és 110 kiló) szerencsésen összetörte magát, és a bibijére " ...valami csokisat... nem-nem, valami lekvárosat... nem inkább csokisat...." kért.  Hát kapott csokisat és lekvárosat is, és örömmel jelentem, hogy a bibi is szépen gyógyul. A ribizlilekvár anyu műve, erről pár poszttal később készülök majd ódákat zengeni.